bújócskában meg nem keresett kislányokat, sárga ujjakra nem ható nikotin tapaszokat, fel nem fedezett tehetségeket, megharapdált fényképkereteket, pohár alján megbújó túláztatott piskótákat és évek óta megfakult hazugságokat…
Tessék, itt vagyok. Kiálltam , ahogyan vártátok és most mondok pár frappáns mondatot.
Elmondom, hogy mi a baj a világgal, velem, aztán te is elmondhatod.
És akkor ilyen egy open mic, hogy hús vér adásban magad csillogtatod aztán felszabadulsz.
Kezdetnek gyenge énemet megsajnálhatod, vagy akár magadra is haragíthatod, igazából mindegy.
A végén úgy is rájössz, hogy én az az ember vagyok, akinek a nyakába zúdíthatod.
Csináld. Elbírom. Még.
Tudod mi a különbség?
Hogy neked legalább van annyi erőd, hogy a terhek alól magad kivonhatod.
Csináld. De nem bírom már.
Ha ez a perc a felszabadulás pillanata, állj, meg velem egy pillanatra és hallgasd meg
milyen a túlterhelt elmék alakulata, hogyan jutsz el a mélypontra és merre kéne indulni utána?
Tudod mi basz fel? És annyira felbasz!
Felbasz, hogy azt hiszitek én mindegyikőtök kurva keserű ondóját képes leszek lenyelni, mondogathatjátok hogy elég csak letérdelni de ebben a percben már mással kéne érvelni...
Tudjátok mi a legnagyobb gond? Hogy ha háromnál többször pakoljátok rám az már szokás és nem, még mindig nem érdekel a fogyás, úgyhogy bocs de belevágtad fejszéd egy rossz fába.
- Elnézést? Ki rendelt még több terhet a nyakába?
- Én voltam.
Felbasz, hogy kiálltam ide egy terápia slammel,
hogy nem tudok mit kezdeni őszinteségemmel,
hogy a szádból már minden egyes szó közhely,
ami újra és újra meglep, máshogy képzeltem el.
Felbasz, hogy kiskoromban minden barátomnak volt füttyjele, csak én nem tudtam fütyülni. hogy még szerinted is én vagyok az élet leggennyesebb végbele, ami rosszul fog elsülni.
Felbasz, hogy holnap felkelek és ez már csak emlék lesz, hogy holnap felkelek és te még mindig nem leszel emlék.
Felbasz, hogy csak úgy vészeltem át a napot, hogy arra gondoltam este slamvedhetek, és felbasz hogy holnap este már csak a mellettem kacagó fekete csönd marad.
Felbasz, az egyetem, hogy három épületből kettőt utálok, hogy ha részegen lesz kedvem addig eltámolyogni egyet tuti lehányok.
Felbasz, hogy még mindig téged sajnálnak, hogy két hónap után is három oldalas levelekben írod le a büszkeségeden csorbát ejtő ribanc történetét.
Felbasz, hogy anyám már 20 éve azt kérdezi miért nem vagyok olyan mint a lányok, az hogy nem érti meg a válaszomat, miszerint én értük s tőlük hányok.
Felbasz hogy állandóan építenem kell magam,
felbasz imádok rombolni,
felbasz hogy átlátszó vagyok,
felbasz hogy nem láttál át rajtam,
felbasz hogy még pénteken is iskolába kell lennem, bocs tanár úr,
felbasz hogy a keresztlányom nem tud magyarul,
Hogy céltalanul pusztulok, hogy a düh nem csillapul,
hogy a tükör mogul nem szól senki, hogy ez az egész majd
hangtalanul elárvul és hegessé gyógyul.
Hát ma ez vagyok én, az, aki nyomtalanul kifakul
mert kitették az életnek és ott felejtették.
Hazug, hazug búcsúzom tőled,
hazug hazug a szavakból épített vár könnyen összedőlhet!
Nem anya, ezek nem vágások, csak a suliban faliújságot csináltam.
Nem anya, nem tudom, hová lettek papa gyógyszerei.
Nem anya, soha nem volt a Veronika meg akar halni a kedvenc könyvem.
Nem anya, már nem emlékszem miért szöktem el.
Nem anya, nincs semmi baj, már jól vagyok.
Nem anya, nem lopott el tőlem semmit, csak álmodtam.
Nem anya, nincs Tourette-szindrómám. Én ilyen vagyok.
Nem tudom anya, nem tudom lehet tényleg csak találtatok.
Tessék. Itt vagyok. Kiálltam. Kiáltom. Kiáltottam.
Ez itt nem egy Veroni.
Ez a szabadság ez a szabad száj ez a szállj szabadon.
Csak engem ne kövess, ne lovagolj az üres szavakon.
