Keserű kereső

Volt egyszer egy kislány, akinek voltak kérdései, melyekre senki nem mert válaszolni.
Vannak kérdések, melyek elavulnak, érdektelenné válnak, de valami oknál fogva ott maradnak az emberben.
A kislány felnőtt, sok mindent megtanult a világról, az emberekről, önmagáról.
A kérdések megmaradtak, de már csak azért vár rájuk választ, hogy hátat tudjon fordítani és bemutatni egyet, ez mindig "menő" mozdulatnak tűnt. 

„Uram, nem vagyok méltó, hogy hajlékomba jöjj, hanem csak egy szóval mondd és meggyógyul az én lelkem.”

Hé! Uram? Isten? Itt vagy?

Pedig régen is így szólítgattalak, bár már akkor sem értettem miért nem válaszolsz.

Hol vagy miért nem jössz?

Eljött a tavasz, és én félek, egyetlen menedékem az ősz. Tudod az a harcos, aki megtorpan, majd elcsúszik az elázott leveleken, mégis ha kinyitsz egy könyvet szobájában, tizenhárom színes levél koppant zajt a padlón.  

De ez a tavasz a szájpadlásomra ragadt testedre emlékeztet, amit nem tudtam szakadás nélkül lepiszkálni onnan. Arra a vasárnap reggelre, amikor azt hittem meggyaláztam Krisztus testét és elárultam egyetlen hitemet, ami te voltál.

Pedig tudhattam volna, hogy csak egy ostya roppan.

Szándékosan szanaszét szakítottak az állítólagosan tőled származó szavak. Örök életembe szembekötősdit játszani velem nem egy szent szenvedés.

Uram! Elég a szerencsejátékból téged Isten megsegít, de én csak egy szerencsétlen menekült vagyok, aki mindig veszít.

Hol vagy Uram? Miért nem válaszolsz, tán szégyenkezel?

Uram, nekem azt tanították mindig itt leszel, hogy te mindig mosolyogni fogsz rám, öledbe veszel, én meg énekelhetek neked. Azt mondták, hogy mikor esténként összeér két tenyerem csoda lapul közte…

Én hittem nekik és hittem neked én hittem benned!

De mikor szétnyíló tenyeremre kukkantottam nem volt ott csoda, csupán két seb, amit akkor szereztem, amikor a csúfolódó gyerekek elől futottam haza.

Még hittem.

Azt hittem hozzád szállt a messzeségbe, oda az öblítő színű égbe, ahonnan öntözted anyu muskátlijait, ott ahol az angyalok fociztak, ott a messzi kékbe szállt egy csoda.

Én minden nap vártam, hogy küldesz valakit, hogy ne kelljen egyedül lennem, hogy valaki fogja meg kezem, amikor futok és essünk el együtt kéz a kézben ketten, akár a nagyok.

Hol voltál?

Hol voltál, amikor a nyolc éves kislányt gúnyolták és azt mondták neki nem ér semmit?

Hol voltál, amikor először akasztották ki?

Hol voltál, amikor éjjelente összegörnyedve páncélját szövögette?

Hol voltál, amikor első szerelme nevetve arcába kiáltotta milyen ocsmány, mikor ő  semmit sem sejtve szerelmét e rút tok mögé rejtve csupán elhaladt mellette a folyosón?

Hol voltál, mikor először csillant fel kék szemében a tükör előtt állva az önutálat fénye?

Hol voltál?

Nyolc éves volt, mikor leszokott a sózásról, mert annyi könnyet nyelt már

Nyolc éves volt, mikor megértette, nem szabad önmagát szeretnie

Nyolc éves volt, mikor megértette, most már nincs visszaút ez lesz élete.

Csak nyolc éves volt… S te? Te hol voltál?

Amíg ti babát vagy kisautót kívántatok a soha csonkig nem égő szülinapokon, ő egy új testet.

Lehajtott fejjel ment el a visszatükröződő kacagó ablakok előtt.

Nem szólt nektek, hallgatta a „dagadt” vicceket, meg is tanult párat.

A keserű harag nőtt, tán már minden kiskaput, apró rést kitöltött.

Nem maradt benne semmi csak félelem, embernyi önutálat.

Az ágy fölé csupán egy szó volt vésve: LEVEGŐT!

Hol voltál?

Uram, itt vagy? Válaszolj!

Mit tegyek a hiány ellen? Mit kéne tennem most, amikor már viharfelhők sincsenek?

Egyedül vagyok. Csak engem rajzoltak a végtelen lapra. Bár lehet, ürességem takar el mindent körülöttem, tetem.

Csinálj valamit!

Szólj! 

Kiálts! 

Válaszolj!

Gondoltam...

Nem vagyok jól és soha nem is leszek. Nincs szó, nincs kérdés. Még látszódnak a sebek.

Uram nem vagy méltó, hogy hajlékomba jöjj, hanem csak egy szót szólj és meghallgatlak, még egyszer utoljára.